Az GYÁR
Isten hozott, kedves Barátom! Megérkeztél a Mecsekbe. Annak is az észak-keleti szegletébe, egy Kárász nevű falucskába. „…a már Tolna felé szelídülő baranyai hegyek közé szorult falu úgy bukkan ki a dombok és erdők közül, mintha egyenesen szelíd népmesék ölében ülne…”– írja a településről Török Sándor meseíró a 30-as évek derekán.
Ezen a mesés mecseki településen nőttem fel és éltem közel 50 esztendeig. Itt, ahonnan a falusi nyaraltatás egy világias gondolkodású papnak köszönhetően elindult ország hódító útjára a két világháború között. Itt, ahol minden utcasarokra jut egy anekdota, kárásziasan huncutság. Az, hogy gyermekkoromat abban az egykori malomban töltöttem, ahol egy évszázaddal ezelőtt megszületett a MADARAK ÉS FÁK NAPJA, s a hegyen túl ott roskadozik a Máré-vár, csak megerősíti a késztetést, hogy meséljek. Meséljek kis települések kulturális örökségéről, hegyek-völgyek természeti kincseiről.
Nem tudok annál jobb ötletet elképzelni egy-egy mese alapjának, mint ami az adott település helytörténetében gyökerezik, hiszen azt maga az Élet szülte és az Életnél nincs bölcsebb tanítómester. Bár, az sem elhanyagolható érzés, mikor a Mecseket járva egyszer csak megdobban az ember lába alatt a hegy szíve. Ilyenkor nagyon résen kell lennem, mert biztos lehetek benne, hogy egy új mese van születőben.
Mesegyáram – amely méretét tekintve inkább egy manófaktúra – a klasszikus tündérmesék világába vezet vissza, s próbál azon az ösvényen maradni, amit az erdő népe (rókák-hollók, baglyok-vadmacskák, óriások-törpék, angyalok-ördögök, boszorkák-tündérek, koboldok-lidércek, mesterek-remeték, királyok-hercegnők, inasok-szolgálók, lovagok-zsiványok, táltosok-sárkányok, mágusok-garabonciások, erdék és tündők…), s maga a Teremtő Természet taposott ki.
MISZTIKUM. Így hívják ezt a kifogyhatatlan ötlettárat, ahová évtizedek, évszázadok, évezredek rakták le tanulságaikat. A világ legcsodálatosabb ötvözete. Tartalmaz kemény vasat, puha anyaföldet, illékony varázslatot. Szétmorzsolódott köveken, elkorhadt fatuskókon vannak e misztérium nyomai. Emberi szem számra láthatatlan tündő-írással festették rá, erde-jelekkel véstek belé a mesterek és a remeték bölcsességét. Még van olyan forrásvíz, amely, ha ráloccsan, láthatóvá válik az írás. S én tudom, hol találhatók ezek a források. Megtanultam olvasni a tündők jelét, kibetűzni az erdék rovását. Így csak le kell nyúlnom a kő után, megpihenni egy fatuskón. Ez egy megfogalmazhatatlan misztikus utazás.
A Bölcsek szerint az Élet értelme a boldogságkeresés. Én akkor vagyok a legboldogabb, ha mesét írok. S ha könyveim által ebből az érzésből át tudok valamit adni, az külön öröm számomra.
Regöljünk…
A mese mindenkié
„Tedd a dolgod, a többit bízd a Természetre…”
Bruno Bettelheim, a világ egyik legismertebb gyermekpszichológusa szerint elsődlegesen a népmesék azok, amelyek változatos formában pontosan azt a mondanivalót közvetítik a gyermekeknek, hogy az életben a súlyos nehézségeket nem lehet elkerülni, hanem meg kell küzdeni velük, és ez a harc elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi léthez. S ha az ember nem hátrál meg, hanem kitartóan szembeszáll a váratlan és gyakran igazságtalan megpróbáltatásokkal, túljuthat minden akadályon, és végül győztesen kerül ki a harcból.
Boldizsár Ildikó meseterepauta úgy gondolja, hogy a meseterápia nem a népmesék értelmezésén alapul, hanem azon a tudáson, amely a mesehősöktől származik: egy gondolat csak akkor nyeri el értelmét, ha megvalósítják. Ezt a megvalósítást gyakorolják és tanítják a mesék hősei.
Kölcsey Ferenc ezt úgy fogalmazta meg, hogy minden ismeret kútfeje a tapasztalás.
S azt hiszem, Albert Einstein tanácsa sem elhanyagolható: „Ha azt akarjuk, hogy a gyerekünk intelligens legyen, olvassunk neki sok tündérmesét. Ha azt akarjuk, hogy még intelligensebb legyen, olvassunk neki még több tündérmesét.”
Amikor 2011-ben a megjelenő Az erdő íze c. mesekönyvemet nagy büszkén megmutattam Blattner-díjas bábművész barátomnak, megkérdezte: és miért nem népmesét írsz?
Az én történeteim nem népmesék, mivel én nem tudok népmesét írni, aminek több oka is van – válaszoltam Rumi Lacinak. – Ha viccesre akarnám venni a figurát, azt mondanám: azért, mert én nem vagyok a NÉP, és egyébként is, hiányzik az a pár száz, esetleg ezer esztendő, ami a történetemet népmesévé csiszolná. Azonban van egy nyomósabb ok is: a népmesék tanulságának megfogalmazása oly szintű bölcsességet igényel, amit, azt hiszem, még tanulnom kell pár száz, esetleg ezer esztendeig.
Viszont, ettől a pillanattól kezdve megpróbáltam a történeteim nagy részébe beleágyazni a klasszikus tündérmesék (fairy tale) által szerzett tapasztalataimat, amelynek nagyon rövid lényegét már fentebb is lehetett olvasni, de nem tudom elégszer hangsúlyozni: a feladata elől senki nem térhet ki, viszont, aki felveszi a harcot a gonosszal szemben, végül győzedelmeskedik. Ezáltal teljesen egyértelművé vált, hogy muszáj mélyre ásni. Nem elégedhetem meg egyszerű, felületes kis történetekkel. A műfaj sajátossága egyébként is adja magát, hogy minél mélyebbre kapirgáljunk benne. S egy mesében bármi megtörténhet, nincsenek határok, nem tart vissza semmiféle korlát.
Az ezután megszülető meséim már ennek az elvnek a mentén fogantak meg, ahol ugródeszkának használtam, vagy beépítettem a helyi mondavilág egy-egy szeletkéjét, A HELY SZELLEMÉT. Tisztán lehetett érezni, mennyivel súlyosabbá vált tőle a téma. Ettől kezdve nagyon tudatosan használtam a helyi mondákat, anekdotákat, mivel, egyrészt nagyon egyedivé varázsolták a történetet, másodjában pedig ezek a legendák, mítoszok tartalmazták azt a több száz, esetleg ezeréves bölcsességet, ami hiányzott az én tudásomból. Azonban azt sem hallgathatom el, hogy ezekkel a hosszabb lélegzetvételű mesenovellákkal – amelyek szerintem egyfajta átmenetet képeznek az ifjúsági regények felé – az idősebb korosztályt céloztam meg, s általuk a szülőket. Viszont, ha a szülő vállalja a mesélő szerepét, akkor a kisebb gyermekek részére is érthetővé válik a történet. Műfajilag így kanyarodok vissza a Grimm fivérek által elindított CSALÁDI MESÉK irányába.
Mikor Sára lányommal azzal fejezzük be a napot, hogy valamelyik mesekönyvét végiglapozzuk, van bennem némi rosszérzés. Főként akkor, ha arra gondolok, neki saját, névre szóló mesekönyvei is vannak. Sok gyereknek esélye sincs a mesére. Szeretnék ezen váltóztatni. Hogy picit jobb legyen. Nekik is, kicsivel nekem is. Ha Mesekönyv-gyáram lenne, könnyű helyzetben volnék. De nekem csak egy Manó-faktúrám van. Így azokhoz a gyerekekhez jut el a könyvem, akiknek a települését mesébe szőttem. S ha ezt a szülők is kézbe fogják, külön öröm számomra.
Mert A MESE MINDENKIÉ!